Diszkomfortzóna

Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati kisváros; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak a hetvenes évek a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában. A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna. Már jóval elmúlt éjfél, és a kevésbé közeli barátaink már régen hazamentek, amikor azon vettem észre magam, hogy egyedül táncolok a szoba közepén Elvis Costello Chelsea-jére, kígyózó mozdulatokkal, ahogy szoktam, a többiek meg néznek. A kifejezőkészségemet nézték, írtam másnap a jegyzetfüzetembe, St. Louis felé, a repülőgépen. Én ezt tudtam, és még csak egy perc mehetett le a számból, amikor odapillantottam rájuk, s a mosolyommal azt üzentem, Ah, mennyi figyelmet pazaroltok szerény személyemre. Azt hiszem, ebben a mosolyban volt az igazi kifejezőerő. Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában.