Én, Ozzy

A buli nagyszerűen alakult. A nagy kéz hibátlanul működött, és már a törpét is felakasztottuk. Aztán egyszer csak felrepült a színpadra az a denevér a közönség soraiból. Nyilván egy játék – gondoltam, így hát felemeltem a fénybe, és eszelősen rávicsorogtam, miközben Randy szólózott. A nézők teljesen beindultak. Aztán azt tettem, amit máskor is, ha gumijátékot dobtak a színpadra. HAMM. De rögtön éreztem, hogy valami baj van. Nagy baj. Kezdjük ott, hogy a szám azonnal megtelt valami meleg, nyúlós folyadékkal, aminek az elképzelhető legrosszabb utóíze volt. Éreztem, hogy összekeni a fogaimat, és végigcsorog az államon. Aztán összerándult a számban a fej. Ó, bassza meg – gondoltam. Csak nem ettem meg egy kibaszott denevért… ugye, nem? Kiköptem a fejet, elnéztem oldalra, és megláttam Sharont. Dülledt szemmel hadonászott, és azt sikoltozta: – NEEEEEEEEEEE, OZZY! EZ IGAZI, EZ IGAZI!”