Honukban otthontalanok

Kevesen bár, de még élnek közöttünk olyanok, akiknek az 1951. évi budapesti tömeges kitelepítés nem - nemcsak - történelem, hanem saját életük egy - keserves - epizódja is lett. A főváros elhagyására kényszerített emberek családi - közös háztartás okán többgenerációs nagycsaládi - számkivetésre ítéltettek, a két hónapos csecsemőtől a kilencedik X-et taposó matuzsálemig, özvegyig. Az itt olvasható írások többsége nem a politikai indíttatású tisztogatást, illetve annak végrehajtását idézi fel, hanem csoportos és egyéni sorsmetszeteket elevenít meg - átélés-, illetve társadalomtörténeti közelítésben. S közben fokozatosan bontakozik ki egy "másik história": történet arról, hogy a korban dívó terroruralmi arroganciával szemben hogyan tudott védekezni a társadalom. A fővárosból "osztályellenségként" száműzötteket - akiket már egy sor megelőző intézkedéssel is deklasszáltak - a vidéki agrártársadalom módosabb rétegét adó "kulákok" nyakára küldték. A hatalom így próbálta őket együttesen ellehetetleníteni. A kényszerű összezártságban viszont a városi "tanultabbak" és a falusi "kétkeziek" kölcsönösen kezdték hasznosítani egymás tudását, tájékozottságát, szakmai jártasságát és tapasztalatát. A kiszolgáltatottság és gúzsba-kötöttség nyomasztó terroruralma közepette kezdett életre kelni a közhatalmi szempontok szerint megbélyegzettek és kiközösítettek társadalmi együttműködési rendszere. Idő múltával tudatosult, hogy a frontvonal nem az otthonuktól megfosztott városiak és a befogadásra kötelezett helybéliek között, hanem az eltérő megfontolásból együttélésre kényszerített diszkrimináltak, és a velük szemben egyformán komisz pártegyeduralom képviselői között húzódik. Jószerivel e hatalom magasan pozicionált megbízottjaival és helyi kiszolgálóival szemben formálódtak a számkivetettek szigetszerű szolidaritás-közösségei az ország keleti felében.