Jelképtől jelig

A modern zenepedagógia száz éve keresi a gyógyírt önnön elidegenedésére, kevés sikerrel. Számos módszer született a zenélés terapeutikus és spirituális energiáinak, a zene létrehozásából fakadó örömének visszanyerésére. Ezek az improvizációs módszerek azonban nem az adott zene természetéből bomlanak ki, hanem rendre valamely idegen koncepciót ültetnek a zene nyakára. Ameddig nem hagyunk föl a módszer modernista bálványozásával, ameddig a föladatot rá akarjuk bízni valami másra, ami helyettünk dolgozik, addig valódi lényünk mozdulatlan marad, és a zenét csupán reprodukálni fogjuk, nem pedig létrehozni. Ha viszont megértjük, hogy a modernitás előtti zenék egy szóbeli-memoriális kultúra részei voltak, akkor visszatérhetünk a muzsikálás azon modelljéhez, amely eleve elzárja az utat a reprodukció elől, és a játékost teremtésre kényszeríti. Zenetörténeti panorámája révén a könyv ennek a kulturális élet-halál kérdésnek ered a nyomába.