Rések a bástyán

Az ötvenes évek első fele Magyarország történelmének egyik legszomorúbb korszaka volt. Az állami terrorgépezet tökéletesen működött, de ami az újonnan bevezetett szovjet típusú gazdasági rendszert és annak részleteit illeti, azon ma ötven év távlatából jól lehet szórakozni. Abban a félelmetes világban, amelyben az emberek egzisztenciája, sőt léte is bizonytalan volt, léteztek oázisok, munkahelyek, melyekben tisztességes emberek tették a dolgukat, és ezért mindenki meg tudta őrizni emberi mivoltát. Ezek az oázisok azért tudtak fennmaradni, mert vagy elkerülték a rendszer figyelmét, vagy a rendszernek szüksége volt az ott dolgozók munkájára. Ilyen oázis volt a Távközlési Kutatóintézet (TKI), amiről ez a történet szól. Az 1956-os forradalom letörése után Magyarország lakosságának 2%-a menekült el az országból, mindenki úgy, ahogy tudott. A szerzőt a forradalom híre Kelet-Berlinben érte, ahonnan hazautazott Budapestre a családjáért, feleségét és kétéves kislányát egy igazi autómatuzsálembe pakolva Nyugatra menekült. A kalandos vállalkozáshoz kellett némi merészség, átlagon felüli szervezőkészség és jó adag humor.