Tudósok, kutatók, gyűjtők

Hála József gyűjteményes kötete a magyar etnográfia és folklorisztika (ennek részeként a néprajzi muzeológia) kutatástörténetének az eddigieknél alaposabb, pontosabb, hitelesebb bemutatására vállalkozik. Hisz a szerző nem csupán a magyar néprajz klasszikusaiként tisztelt „főműveket” olvasta újra, hanem minden olyan forrást felkutatott mely kapcsolatba hozható a több máig inspiráló hatású tudóssal (többek között Ipolyi Arnold, Herman Ottó, Jankó János, Katona Lajos, Herrmann Antal) és művével. Vizsgálata körébe az életrajzi tényeket rejtő anyakönyveket, a gyűjtési-kutatási körülmények megannyi nehézségéről, a kutatótársakkal és/vagy riválisokkal kapcsolatos ellenszenv kialakulásának okairól beszámoló magánleveleket és az egykorú sajtó-tudósításokat is bevonta. A magyar néprajz más tudománytörténeti igényű összefoglalásaival ellentétben Hála József cikkeiben nem csak az iránymutató eszmékkel, a programadásokkal foglalkozik, hanem felhívja a figyelmet azokra, akik a tekintély-elv alapján „vezetőként” elismert-elfogadott személyiségeinek kezdeményezéseire a gyakorlati kutatómunkára önként vállalkoztak, és ily módon vissza is hatottak a diszciplínára, éppen ezért, akik megismerése nélkül hiányos lenne a magyar néprajz tudománytörténetéről alkotott képünk. Bár kimondatlanul, a szerző egy el nem hárítható tudománytörténeti feladatra is figyelmeztet: vajon milyen mértékben gazdagodott a 19-20. században kialakuló magyar néprajz szemlélete és módszere annak folyományaként, hogy egykoron a jeles és névtelen elődök másképpen értelmezték, mint mi, és mi is tekinthető „rokon”, következésképpen együtt, hasonló szemlélettel művelhető tudományos diszciplínának?