Zord idő

„Nekünk Mohács kell” – írta Ady Endre, keserű gúnnyal utalva arra, hogy csak a végzetes pillanatokban vagyunk képesek szembenézni magunkkal. Tévedéseinkkel, illúzióinkkal, vétkeinkkel. A magyarságnak sok „Mohács utáni” korszaka volt – az egyiket, az 1850-es évek vészkorszakát megélő Kemény Zsigmond döbbenetes izzású történelmi regényekben vizsgálta sorsunkat. A legutolsóban, az 1862-es Zord időben a valóságos Mohácsot követő évtizedekbe vezeti olvasóját. A regényben Kemény visszatért Martinuzzi György korához, s az eseményeket Buda eleste köré sűrítve állítja szembe egymással. Komjáthi Elemér poétikus és Barnabás diák egyidősek és árvák. Mindkettejüket ugyanaz az idős testvérpár, Deák István és Dániel fogadta örökbe valaha, és mindketten az egyik öreg úr lányát, Dorát szeretik, aki Elemért választja. Barnabás viselkedésébe, paranoiájába belejátszik a tudat, hogy valaha vagyonos apját árulás miatt ölték meg, és anyja beleőrült az elvesztésébe. A két fiatalember Budára indul katonának, hogy harcoljanak a török ellen, de Barnabás váratlan fordulattal beáll török szpáhinak, csak hogy megölhesse vetélytársát...